A kedvenc film című hülye intézménynek többek közt azért van kevés értelme, mert sokfajta film van és sokfajta szempont. Az egyik nyilván a látvány, és ebben nálam ezt a filmet eddig nem körözte le semmi. Ez design, amiben az egyik legnehezebb szerintem az egységes stílust előbb megtalálni, aztán megtartani. Itt van a film zsenije, és ott, hogy az embert elvarázsolja a világ és nem elemenként nézem, színenként és formánként (jó, én már igen, de alapesetben és első alkalommal nem), hanem egy egységes, kreatív és vizuálisan lehengerlő világként. A jó design ugye, ahogy mondják, láthatatlan.
A film, amiről szó van (egyébként), a The Fall Tarsem Singh-től. A cselekmény röviden ennyi: a 20. század elején egy kaszkadőr balesetet szenved és a kórházban megismerkedik egy gyerekkel, akinek mesélni kezd egy kitalált világról, és ez a mese párhuzamosan fut a kórházi szál mellett. Ez a képzeletbeli szál az, ami nekem egyedi, folyamatos inspiráció, vizuális pornó. Ráadásul a sztori is jó, pedig az ilyen durva látványvilágú filmek sokszor ott szoktak elvérezni. Mondják is sokan, hogy unalmas, és hogy az öncélú vizuális tobzódás elnyomja a plotot. De könyörgöm, ha egyszer ez a film arra megy ki, na mindegy.
Alább az indító képsor arról, amint (amúgy lassított felvételben, Beethoven 7. szimfóniájára, csak a biztonság kedvéért) kihúznak egy lovat a folyóból. Hatásvadász vagy nem, szerintem maga a tökéletes felütés.
A film többi része színes (az nem kifejezés, hogy színes), ízelítő itt.
